Sajnálom, hogy egy rövid résszel indítok, de az időmből csak ennyire tellett.... de legközelebb - azaz hétvégén egy hosszabbal jövök majd:)
remélem elsőre nem olyan rossz:$
Régen várt találkozás...
- Hölgyeim és Uraim, a színpadon a (z) One Direction! – hangzott el a már sokadjára hallott mondat.
~Ismét egy fellépés, amin jelen vagyok csakis miatta… - a visítozó lánytömeggel ellentétben, csak egy halk sóhaj hagyta el az ajkam. Ezen a fellépésen is az első sorban ültem/álltam. Eddig minden koncerten, fellépésen ott voltam, ahol ők.
Hihetetlen, hogy mennyit változtak a srácok. Imádtuk egymást, mikor még Harryvel jártam. Ám ő ekkor nem éppen volt a hűség megtestesítője… állítása szerint nem szabad egy lány mellett lehorgonyozni évekig. A szakításunk egy kisebb feszültséget eredményezett a bandában, ugyanis a fiúk is nagyon kedveltek engem.
Bármilyen meglepő, most mégsem Harry miatt vagyok itt. – persze részben miatta is. Mikor méltóztatott faképnél hagyni, minden percemet egy másik bandataggal, - félreértés ne essék, mert a többiekkel is sok időt voltam, de a legtöbbet vele- Louissal töltöttem. Ő akkor épp nem „rendelkezett” barátnővel, míg a többiek – köztük Harry is számos csajjal kavart – kapcsolatban éltek. Talán ezért jutott rám kevesebb idejük.
Mióta Louist ismerem, tudom, sőt érzem, mikor együtt vagyunk, minden más – különleges.
Olyan volt nekem, mintha a bátyám lenne, mert mindig megvédett és vigasztalt. Egy ideig azt hittem, hogy szerelmes vagyok belé, de mint kiderült, csak hálás voltam és ezért éreztem azt a furcsa érzést… Amikor egyszer megcsókolt, akkor jöttem rá, hogy nem szeretem… nem éreztem a különlegeset, ami eddig volt. – de ez a csókos jelenet olvasható lesz a továbbiakban.
Nem kötöttem az orrukra, hogy jóformán követtem őket mindenhova már a nyári szünet legelső napja óta. Egyetlen „kísérőm” az egyik legjobb barátnőm Hope, a srácok számára egyelőre ismeretlen leányzó.
*A fellépés végeztével*
- Faith, hátramehetek aláírásért és közös képért?- nézett rám kiskutya szemekkel a barátnőm. Sóhajtva mosolyodtam el, hisz tudtam előre a következő kérését, ami az lesz, hogy menjek vele, mert a végén még elájul.
- Persze, menj csak! – válaszoltam, mint aki nem sejt semmit. Vártam, hogy talán elmegy, de igazam lett, ugyanis ott szobrozott továbbra is mellettem. Fújtattam egyet, megforgattam a szemem, belekaroltam és nevettem bugyuta ábrázatán, miközben vonszoltam a srácok felé. Egy gombóc volt a torkomban, ami egyre csak nőtt, ellentétben a gyomrommal, ami csak szűkült, szűkült és szűkült. A szívem majd’ kiugrott a helyéről és még a lábaim is remegni kezdtek. Próbáltam nyugodtnak tettetni magam kisebb-nagyobb sikerrel.
- Faith, jézusom… te jobban izgulsz, mint én! – nézett végig remegő testemen döbbenten. – Ismered őket, nem? Nem fognak megenni… ugye? – nyugtatgatott Hope, bár a végére kicsit nevetségesen ijedt hangsúllyal.
- De… félek! – suttogtam lesütött tekintettel. – Mi van, ha már nem szeretnek, vagy elfelejtettek vagy… vagy… lehet, hogy pattanásos vagyok! – akadtam ki teljesen utóbbi mondatomnál. Barátnőm kikerekedett szemekkel bámult rám, majd mindketten hangos nevetésben törtünk ki.
- Jó, tudom! Röhejes, amit művelek, sajnálom! – rántottam meg a vállamat, a számat pedig elhúztam.
- Nem! Én, megértelek! – karolt át Hope, aminek nagyon örültem, ugyanis adott egy kis önbizalmat ezzel. Egy hálás mosollyal nyugtáztam kedvességét. Sietős léptekkel haladtunk tovább, ám nem teljesen a fiúkhoz. Hope nem tudja, én viszont igen, hogy a bandatagok merrefelé parkoltatják le a buszukat a sofőrrel. A busz oldalának dőlve vártuk, hogy végezzenek, ám 20-30 perc múlva már kezdtem türelmetlenné válni.
- Hé, kezd elegem lenni az ácsorgásból! – doboltam idegesen a lábammal. – Elég volt, én bemegyek! – közöltem a tervemet az unottan ácsorgó barátnőmmel.
- Ne hagyj itt! – esett kétségbe. Iszonyú vicces volt, az arc, amit éppen vágott. Olyan volt, mint a filmekben, mikor bujkálnak a gyilkos elől, de az egyik elő akar mászni, hogy meglesse ott van-e még, erre a másik teljes rémületbe esik és kérleli őt, hogy ne hagyja ott…
- Csak bemegyek körülnézni! – Na, jó, ez már tényleg tiszta horror feeling, pedig szó sincs ilyenről. – Ha addig jönnek, akkor tartsd fel őket, kérj közös képet, autógrammot vagy mit tudom én! – mondtam neki, aztán berohantam az épületbe, ahol a fellépés volt nemrég. Szinte üres volt az egész hely, pár ember pakolt csupán. Ilyenkor a rajongók nagy része már kint várja az 5 srácot. Mikor feladtam volna a keresésüket, ismerős hangokra lettem figyelmes, a szívem pedig hevesebben kezdett verni. Nevetgélve jöttek ki az én drágaságaim az öltözőből –ami tőlem 20-25 méterre volt- négyen, ám Louist sehol sem láttam. Elmosolyodtam, amikor megláttam őket, ám olyan messziről nem ismertek fel és azt hitték, hogy rajongó vagyok.
- Srácok maradt még egy! Ki megy előre? – kérdezte unottan Niall úgy, mintha valami olcsó vacak terméről lenne szó, amiből már csak az utolsó darab van, de neki nem kell, a többieknek viszont igen… Talán azt hitték, hogy nem fogom hallani? De, hát a hely kong az ürességtől!
- Majd én megyek, engem a kommentek alapján úgysem bírnak… - rántott vállat az a személy… Én tudtam, hogy miről beszél. Harry mindig is olyan személyiségű akart lenni, akit nem érdekelnek azok a vélemények, amit róla alkotnak, ám sosem sikerült olyanná válnia. Az irigy, féltékeny emberek pedig utálkozó kommentekkel tömik tele a világhálót, amit Hazza mindig figyelemmel kísér.
- Ez a ’hölgy’ egyszer túlságosan is szeretett téged! – kiabáltam oda neki, mire mind felkapták a fejüket és odarohantak hozzám. – természetesen az a drága kivétel volt ebben az esetben. Rosszul esett, hogy még csak arra sem méltat, hogy közelebb jöjjön hozzám…
